El lehet hagyni valakit akkor is, ha szeretjük!

Zsuzsa egy szívszorító írásban búcsúzik férjétől.



Van, amikor egy kapcsolatot már a szeretet sem képes összetartani, mert az együtt töltött idő során annyi sérelem ér minket, ami felett már nem tudunk csak úgy átlépni. Hosszú évek után Zsuzsa meghozta a döntést, hogy elhagyja férjét, de a búcsú számára is fájdalmas. Olvasd el Zsuzsa történetét!

Szeretlek! Most is. Szeretni foglak az utolsó lélegzetemig. Mégis csomagolok. Két vacak bőröndbe pakolom be az életem megmaradt darabjait. Miközben megérintek egy-egy tárgyat, megsimogatom, sokáig forgatom a kezemben. Az elmúlt napokban megöleltem az összes falat, bútort, ablakot, porszemet a lakásban. Abban a lakásban, ahol mi valamikor egy család voltunk… vagy próbáltunk azzá válni. Nem sok mindent viszek magammal, mert a bőröndök kicsik, de az emlékeinket gondosan becsomagoltam, hogy össze ne törjenek, és elpakoltam biztonságos helyre. Magammal viszem mindet a sírig… és azon is túl.

Emlékszem a nyárra, amikor megismertelek. Amikor a szemedbe néztem, tudtam, egy élet is kevés lesz ahhoz, hogy kigyógyuljak belőled.

Tudtam, hogy vagy veled, vagy senki mással. Azt mondogattam a barátnőimnek, hogy alig ismerlek, de bekötött szemmel is elmennék veled a világ végére, és nem tudtam nekik megmagyarázni, miért. Az első közös éjszaka, amikor ügyetlenül, feszengve beszélgettünk kifulladásig, és végül egymás mellett ért minket a hajnal. Az első ügyefogyott csók. Mind beleégtek a lelkembe. Mind velem jönnek. Aztán az a csók, amikor hosszú idő után újra találkoztunk. Az első beszélgetés, amikor nem mondtunk semmit, és mégis jó volt. Jó volt veled ülni egy padon, miközben elzakatolt mellettünk a villamos. Az összeköltözés. Az egybecsiszolódás veszettül nehéz és fájdalmas folyamata, amikor még gyerekként játszottunk felnőtteset. Majd a mindennapi nehézségek, amelyeken túljutottunk, mert erősek voltunk. Ketten, együtt. Aztán az esküvő. Most is látom magam előtt a könnyes szemeidet, a fülemben hallom a hangodat, amint rám nézel, és azt mondod, alig hallhatóan: „gyönyörű vagy!” Az arcod, amikor először mutattam meg a két csíkot a teszten. Majd másodjára és harmadszor is.

Az arcod, amikor csendben néztem, ahogy a gyerekekkel játszol, beszélgetsz. A világ összes kincséért nem adtam volna.

Az örömet, amivel karjaidba zártad őket. Kedvenc szórakozásom volt a beszélgetéseiteket hallgatni. Néztelek titeket, mint egy filmet, és azt kívántam, bárcsak örökké tartana. A szenvedélyt, amivel időnként elvarázsoltál. Ezeket mind-mind magammal viszem. A szívemben. A varázslatos mosolyoddal együtt.

Jogosan kérdezed, hogy ha ennyi mindenért igen, akkor mégis miért nem? Mégis miért állok két bőrönddel a kezemben, és miért tekintek hátra még egyszer utoljára az ajtóból, ami egyszer az otthonunkba vezetett? Azért, kedvesem, mert az évek során elfogyott az erőm. Már nem bírtam tovább a mindennapi terheket. Mindig akkor taszítottál a legmélyebbre, amikor leginkább arra lett volna szükségem, hogy felemelj. Ha a földön feküdtem, nem felsegítettél, hanem belém rúgtál. Foggal-körömmel próbáltam erős lenni. Mindezt a családunkért. Érted, értem, a gyerekekért. Minderre a te válaszod az volt nagyképűen, hogy eltiportál. Szárnyaltál, miközben engem a porba terítettél. Féltékeny voltál a szakmai sikereimre, az elért eredményekre. Nem bírtad elviselni, hogy megállok a saját lábamon, és nem szorulok segítségre.

Nem vártam meg veled együtt ringatózva, hogy lehúzzon a hínár.

Mert mindent összetörtél bennem, amikor bevallottad, hogy miért vettél feleségül. A sok-sok némán átzokogott éjszaka miatt. Amikor te hátat fordítva aludtál, én pedig próbáltam túlélni a sebeket, melyeket a lelkemen ejtettél. Kifejlesztettem magamban a „befelé-sírás” módszerét, mert nem tudtad elviselni, ha sírok. Nem engedted, hogy gyenge legyek. Mert nekem mindig erősnek kellett lennem, és szó nélkül asszisztálni ahhoz, hogy te milyen gyenge vagy. Mert egy másik férfi karjaiba taszítottál. Gyenge voltam, ő odajött, felemelt. Megölelt, amikor kellett, átkarolt, ha azt érezte, hogy remegek. Ő meghallotta, amikor segítségért kiáltottam, és a mosolyom mögött meglátta a zokogó, kétségbeesett gyermeket. Mindig volt egy kedves szava hozzám. Bátorított, vigasztalt, szeretett, hallgatott. Mikor mit kellett. Nem őt szerettem. Sokkal inkább azt a biztonságot, törődést, amit nyújtott nekem. Rengeteg álmatlan éjszakám volt miatta. Még sorolhatnám, de nem teszem…

Amint mondtam, szeretlek. De már nincs erőm hordozni a saját terheimet a tieddel együtt.

Túl az életem felén, végre élni akarok, szabadon, függetlenül. Meg akarom találni azt a boldogságot, amit melletted soha nem találtam meg, mert ha szárnyaltam, mindig visszarántottál. Járni akarom az utam úgy, ahogy mindig álmodtam róla. Biztos vagyok benne, hogy egyszer te is megtalálod az igazi boldogságot. Jön majd valaki, aki jobb lesz nálam, olyan, akire mindig vágytál. Tudom, hogy jó ember vagy. Csak valamiért elrejtőzöl egy áttörhetetlen páncél mögé. Kívánom neked, hogy vedd le a páncélod… és légy szabad!

Most elmegyek. Magam mögött hagyom a múltat, megpróbálok a jövőbe nézni. Megpróbálom újra felépíteni önmagamat a saját romjaimon. De tudnod kell, hogy amint az ajtó bezárul mögöttem, a lelkem egy darabja meghal. Mert szeretlek.

Örökre. Egyedül. Téged.

Zsuzsa

Forrás: wmn.hu