Miért hullnak szét olyan könnyedén a mai modern párkapcsolatok?

Manapság nehéz szeretni, bár erősen akarjuk, talán túlságosan is kétségbeesetten. A modern világ eláraszt, fölénk kerekedik, és a technika olyan közel hoz bennünket, hogy szinte alig kapunk levegőt. Túl sokan vagyunk, és mégis, reménytelenül magányosak. Ízületes ujjakkal, véreres szemekkel varázsoljuk át magunkat óráról órára virtuálba, ahol rengeteg barátunk van, de sosem láttuk még az arcukat, és nem hallottuk a hangjukat. Instant kielégülést keresünk életünk bármely területén, azonnali és haladéktalan pozitív reakciót.
loading...

A posztok, amiket megosztunk, a karrier, amit választunk, és az emberek, akikbe beleszeretünk, mind instant megoldások, hallgatólagos megegyezés önmagunkkal, hogy ezek csak opciók, és ha nem jönnek be szándékaink szerint, hát továbblépünk, választunk egy másikat. Posztolunk mást, hátha azt majd jobban bekajálják az emberek, jönnek majd az azonnali lájkok, kattintások és megosztások, és szembejön úgyis egy másik álláslehetőség, ontja majd a social media a nekünk való karrierlehetőségeket. Álmaink állása csak egy rózsaszín szappanbuborék, mert mindig lesz jobban fizetőbb, nagyobb kihívást jelentő, és horizontot hatékonyabban szélesítő pozíció.

Így vagyunk az emberi kapcsolatainkkal is. Azt a párkapcsolati érettséget és biztonságot keressük azonnal, amely csak idővel fejlődhet ki, mert ez az élet normális rendje. Alig ismerjük még azt az embert, de instant módon, mohón várjuk a feltétlen összetartozás, és elköteleződés állapotát, mely csak évek múlva, és az összecsiszolódás rengeteg elrettentő pillanatával érkezhet meg. Úgy tűnik manapság, semmi nem érdemel időt és türelmet, – még a szeretet sem. Nem állunk készen, és senki nem tanított meg minket az áldozathozatalra, a kompromisszumkészségre, és a feltétel nélküli szeretetre. Gyengék, és befolyásolhatók vagyunk, ezért nem fektetünk energiát és időt a valós emberi kapcsolatainkba, nem hagyjuk, hogy a szeretet, és más emberi érzések fejlődjenek, növekedjenek, és virágba boruljanak, inkább elengedjük idő előtt. Szabadidőpartnert keresünk, pillanatnyi izgalmat, borzongást várunk el, de nem hosszú távú megértést a legmélyebb csendjeinkben, nem köteleződünk el, és nem gyártunk közös emlékeket. Az idő múlásával megszűnik a kezdeti eufória, kínos csendek jönnek, elfojtott feszültség, és őszintétlen, mondvacsinált indokok, és a valóság kegyetlenül arcul csap. Szomorúan realizáljuk, hogy senki nem készített fel bennünket erre a „földhözragadtságra”, ezért menni kell, tovább állni, venni a motyót, és új opciót felkutatni.

A párkapcsolat manapság gyakran kényelmi szempont. Egy extra kiegészítő, bónusz, ami fontos tartozéka a materialista világnak, valamint a mai türelmetlen, és rendkívül elfoglalt ember komfortérzetének. Inkább eltöltünk száz teljesen ismeretlen emberrel egy napot, mint azzal az egyetlennel. Mert vele szemtől szemben beszélgetni kellene, talán kitárulkozni, megmutatni emberi arcunkat, de az nem megy nekünk, hihetetlenül rettegünk, hogy valaki információkat, életeseményeket, családi titkokat tudjon meg rólunk, az kizárt. Még felhasználja ellenünk, jobb óvatosnak lenni, sohasem tudhatjuk. A legkisebb, leghalványabb vonzalom esetén már párkapcsolatot kezdünk, eszünk ágában sincs a legjobbat kihozni a másikból, vagy energiát, figyelmet áldozni rá, azonnal a tökéletest akarjuk. Ha kiderül a másikról, hogy esendő földi halandó, feldolgozni való múlttal, zűrös családi viszonyokkal, vagy kibeszéletlen lelki vívódásokkal, nincs mese, ejtenünk kell, nincs idő a lelkizésre, a nyavalygásra, meg a hisztire. Rengeteg emberrel találkozunk, de soha, egyetlen egynek nem adunk valódi esélyt. A modern technológia módszeresen gyilkolja a valós emberi kapcsolatokat. A fizikai jelenlétünket felváltják az smsek, hangüzenetek, és video hívások. Nem érezzük szükségét, hogy lélektől lélekig valóban együtt legyünk, így is túl sok már egymásból, minden témát kiveséztünk online, nincs már miről beszélnünk.

Mi vagyunk a nyughatatlan vándor generáció, akik sokáig nem tudnak megülni egy helyben. Szeretjük hinni, hogy különbözőek vagyunk, nonkonformisták, akik nem hajtják fejüket a konvencionális társadalmi normák igájába. Az állandóság gondolata is elborzaszt, idejétmúlt, izzadtságszagú, társadalmi csökevényként értékeljük, folyamatosan új, színes, ingeráradat kell, nem monogámiára teremtődtünk. Mi vagyunk a szexuálisan felszabadult generáció, eltökélten hisszük, hogy külön tudjuk választani a szexet a szerelemtől. Mi vagyunk, a szedd fel-dobd el generáció, akiknél előbb jön a szex, mint a szerelem, aztán majd szabad akaratunkból eldöntjük, akarjuk-e azt a szerelmet, vagy csupán maradunk sexbuddy-k. A szex könnyen jön, a hűség nehezen, tudjátok, jól akarjuk magunkat érezni, ideiglenes, instant kielégüléshez jutva, és ha nem az igazi, nem kell a sok beszéd, párkapcsolati rizsa, indulós kávé kell, törlés a facebookról, és az első kukába kidobott telefonszám, az kell. Logikus generáció vagyunk. Mérlegelünk, átgondolunk, pro és kontrázunk. Nem tudjuk már milyen őrülten, ész veszejtve, minden racionális érvet ledöntve szeretni valakit, csak azért, amilyen, és úgy, ahogy van. Nem tudjuk már, milyen a szív az ész fölött. És nem tudjuk milyen hatszáz kilométert utazni azért, hogy egyetlen órára láthassunk valakit, ezért szakítunk a távolság miatt. Túl tudatosak, túlságosan okosak vagyunk a szerelemhez.

Rémült generáció vagyunk. Rettegünk minden észérvet hátrahagyva szerelembe esni, rettegünk őszintén kimutatni, félünk a szívtöréstől, fájdalomtól. Vigasztalhatatlanul keressük a szerelmet, aztán pánikszerűen menekülünk, ha megtaláltuk, magyarázatot sem adunk, mint a szellemek, felszívódunk, mintha sose lettünk volna. Eszünk ágában sincs sebezhetővé válni, vagy kifordítani a lelkünket. És mi történik? Kiengedjük a legcsodálatosabb embert az életünkből, ráragasztjuk az opció, az egy a millióból címkét, mert van még bőven kifogni való hal a vízben. És mi bénán lelógó karokkal, végzetesen inkompetensen, reménytelenül értetlenül és idegesítően viselkedünk a szerelem társasjátékában, figyelemre, és gyengédségre éhesen, ugyanakkor folyamatosan résen, mikor ütnek ki bennünket. Mert ugye nem szeretnénk megszégyenülni, sem pedig halálosan, sérülni.