Tudod, drágám, megcsalás nélkül is elárulhatjuk egymást

Hol kezdődik a hűtlenségem? Mikor vágom át nagy titokban a tiltott zóna selyemszalagját? Mikor nevezem veszélyesnek és kockázatosnak a vizeket, ahol evezek? És melyik az a pont, amikor a szerelmünk megszokott, komfortos, megnyugtató, szelíd vizeiről a hűtlenség zavaros, háborgó, zátonyokkal teli tengerében próbálok a felszínen maradni? Különbözőek vagyunk, mindenkinek máshol helyezkedik el a tiltott zónát jelző vészsorompó, máshol látszanak a figyelmeztető bóják és a vigyázz, mély víz felirat.
loading...

Elfáradt a kapcsolat, szoktuk mondani. Valójában, mi fáradtunk el, akik eddig érzéssel, idővel, energiával töltötték fel. Leülnénk egy kockakőre és mutatnánk, időt kérünk, tagjainkban halálos fáradtság, és már nem viseljük el a másik jelenlétét. Mert eltakarja a fényt és a kilátást, már nem látjuk tőle a jövőnket, legalábbis, nem úgy, ahogy mi szeretnénk. Elgázoltuk majd cserbenhagytuk a szerelmet, ez a mi bűnös kis titkunk.

Otthagytuk kivérezni egyedül az út szélén, elhajtottunk mellette, sőt rúgtunk egyet rajta, ne zavarja az áthaladást. És amikor azonosítani kellett a szerencsétlen testet, azt is letagadtuk, hogy valaha ismertük. Gondatlanságból elkövetett kapcsolatgyilkolás, ezt tesszük módszeresen, szemrebbenés nélkül, le is tagadjuk a tettünket, bármit megtehetünk. Elfogyott, nincs több, mondod, mintha csak egy szeretet drive-in lenne, ahová behajtok, és kérem, hogy töltsd meg újra, ami elfogyott. Kíméletlenül kipakolod a zárva táblát, pedig semmit nem kérek ingyen, megtanultam már régen, fizetnem kell. Néha én állok ott, és én osztom neked a jót, mindent, amit szeretsz bennem, befogadó, odaadó menedék vagyok, simító kéz, hozzád simuló test. Ugyanolyan sérült és ugyanolyan éhes vagy, mint én, szegény szeretetkoldus, én mégsem roskadok a kockakőre és nem kiáltom ki rezignáltan: zárva vagyunk. Nem kérek időt, pedig engem is fáraszt a monotónia és az egy helyben stagnálás. Az ölembe zuhanhatsz a nap végén és nem sajnálom a simító mozdulatokat, az oxigént sem, amit a bőrömből szívsz.

Hol kezdődik a hűtlenségem? Nem ott, ahol egy harmadik befészkeli magát a gondolataimba, és nem akkor, amikor fantáziálok valakiről, kutatok utána, rákeresek, tudatosan úgy irányítom a dolgokat, hogy „véletlenül” találkozzunk. Nem keresek mellékutcát, titkos ösvényeket, eldugott találkahelyeket, inkább térdemet átfogva, magzatpózban kucorgok, a kézfejemet harapva, mert a hűtlenségem ott kezdődik, amikor önmagamnak hazudok, és saját magamhoz vagyok nyomorult, hűtlen senkiházi. A rendíthetetlennek hitt szerelemvár egymás megcsalása nélkül is szétrugdalható, nem csak egy szerető dobhat pusztító atombombát a kapcsolatra.

Elhanyagolók vagyunk, és önmagunkat elveszítők. Élettelen, üres kagylóhéj kapcsolatokban létezünk, és életünket mintha csak egy tehetséges díszlettervező rendezné át értő kezekkel időnként, a körítés mindig szép, tetszetős, stílusos és finom tapintású, de a felszín alatt már egy jó ideje nincs semmi sem. Csak zéró kommunikáció van, a társas magány szégyenletes, sajnálni való állapota, és gondatlanságból elkövetett kapcsolatgyilkolás.

Elveszítjük a saját hangunkat, agresszívan kommunikáló, vagy sután dadogó, beszédhibás sárdobálókká válunk, vagy éppen kiüresedett kapcsolatok csendjében járkálunk lábujjhegyen.
Eláruljuk egymást, és szerelmünket, mert elhanyagoljuk egymást, és elhagyjuk önmagunkat, leharcolt, lusta, nemtörődöm állapotba kerülünk testileg, lelkileg, mert a másik embernek úgyis mindegy, jelenléte oly magától értetődő, és kiszámítható, ő mindig ott lesz, és sosem megy el, mint egy bútordarab, ami mellett naponta elmegyünk szótlanul, megszoktuk a látványát. Beékelődött, megtalálta helyét életünk díszletei között, és piszkosfehér, pókhálós rész marad utána, ha mégis elkerül tőlünk. Aki elhagyja magát, az önmagát csalta meg, rég feladta az egykori alapelvet, hogy az élet nagy kaland, és átírható színdarab, és jöhet bármilyen tomboló vihar, könnyebb átvészelni, ha együtt tartjuk az a tépett esernyőt. Önmagam legjobb verziója nem azt jelenti, hogy éjjel-nappal sminkálarcban, feligazított műmosollyal, tűsarkakon topogok, de kívül, és belül igyekszem szerethető, észrevehető maradni, ne legyek megszokott látvány, odébb tolható bútordarab.

Függővé tesszük magunkat. A „másik felem” kétségbeesett keresése életfeladattá válik, és a korábban erős, érzelmileg érett, önálló személyiségek hirtelen egyenrangú kapcsolatok helyett, csak támaszkodni, függeni képesek. Ők egyedül is képesek voltak egésszé válni, most miért teszik önmagukat kiszolgáltatottá, anyagilag, érzelmileg, szexuálisan? Függővé teszik magukat társuk szavaitól, tetteitől, véleményétől, és magatehetetlen bábuként teljesen ráutalják magukat érzelmileg.

Az elvárások legalább annyi párkapcsolatot betegítenek meg, mint ahányan az egészségtelen életmód következményeit nyögik. Az elvárásoknak való megfelelési kényszer nem más, mint az elfogadásért való könyörgés, erre kényszerít manapság e rendkívül igényes világrend. Mikor nincsenek elvárások, akkor otthon érezheted magad. Akkor úgy nyilvánulsz meg, és az lehetsz, aki valóban vagy. A másik ember örömét leli az egyéniségedben, a küllemedben, az élethez való hozzáállásodban, örül neked, melléd szegődik, így lesztek társak. A modern kori ember igényes, nem elégszik meg akármivel, és közben észre sem veszi, hogy csöndesen, alattomosan érzelmi zsarolóvá válik, ahogyan a másik fél is. Védelmi vonalat épít a sürgető, behódoló megfelelési kényszer építőköveiből, és már nem adja önmagát, görcsös szerepjátszásra kényszerül, csak feszülten figyeli saját reakcióit, mozdulatait. A folytonos, pöffeszkedő elvárásaink miatt tesznek minket, és teszünk másokat lapátra, mert képtelenek vagyunk elviselni, ha valaki nem illeszthető bele a hibátlan sablonrendszerünkbe. Miért kellene más személyiséget ráerőltetni valakire a kedvemért?

Elveszítjük a saját hangunkat, agresszívan kommunikáló, vagy sután dadogó, beszédhibás sárdobálókká válunk, vagy éppen kiüresedett kapcsolatok csendjében járkálunk lábujjhegyen. Nem mondjuk ki, amire gondolunk, mert fogalmunk sincs, hogyan kell azt csinálni hatékonyan, nem kritizálva, nem füstölögve, szitkozódva, anyázva, nem a múlt sérelmeit ezerszer is felhánytorgatva.

Egyik reggelen valaki elém áll, és nem tud magyarázatot adni, hogy miért távolodott el, miért csomagolt össze, és miért készül elhagyni ezt a megingathatatlannak hitt szerelemvárat. Tudod, drágám, megcsalás nélkül is elárulhatjuk egymást. Nem, rosszul gondolod, nem volt harmadik, nem kúszott senki közénk, itt nincs külső kapcsolat, drámai megcsalás történet. Alattomos, álnok kis belső árulásaink, ezek sodortak az érzelmi tönk szélére. Miért? Minden tragédia után ezt kérdezzük. És soha nem is tudunk érdemleges választ adni.